A stresszinterjú eleinte úgy néz ki, mintha egy normális dialógus lenne. A kérdező illedelmesen bemutatkozik, mosolyog, hellyel kínálja a jelentkezőt, és kedélyesnek tűnik. Aztán egyszer csak belevág, hirtelen vált, és nagyon észnél kell lennie az interjúalanynak, ha állni akarja a sarat.
Kiugratni a nyulat
Az ilyen szekálások feladata, hogy föltérképezzék a leendő munkatárs stressztűrő képességét, teherbírását, önkontrollját, gyenge pontjait. Emellett pedig ezzel a módszerrel "ki lehet ugratni a nyulat a bokorból". Azaz mindenki szereti magáról a legjobb képet mutatni, pláne egy olyan helyzetben, mint egy fölvételi beszélgetés. Azonban vannak olyan állások, ahol a későbbi munkavégzés során lehet, hogy hasonló megpróbáltatások érik a munkatársat. Oda nem lehet olyan embereket fölvenni, akik fölpofoznák az első akadékoskodó ügyfelet.
Az idegi megpróbáltatás előidézése egyébként nem könnyű feladat az interjúztatónak sem. Tóth Éva Mária, a Humán Erőforrás Alapítvány Kuratóriumának társelnöke egy előadáson hangsúlyozta, hogy előzetes tapasztalatok, saját élmények nélkül nem szabad alkalmazni ezt a technikát. Azt a hasonlatot használta, hogy ha egy önmagát orvosnak gondoló ember kézrátétellel próbál gyógyítani, és nem sikerül, nem tragédia. Viszont ha valaki műteni próbál anélkül, hogy értene hozzá, az hasonlít egy olyan stresszinterjúhoz, amit dilettáns hr-es tart. Egy rosszul levezetett "sokkinterjú" komoly károkat okozhat a jelölt lelkében.
Csákvári Éva a Work Force Személyzeti Tanácsadó Kft. vezető tanácsadója példaként említette, hogy némely esetben csupán az amúgy is meglévő vizsgadrukkot erősítik föl olyan apró húzásokkal, hogy harmincöt-negyven percig várakoztatják az alanyt. Más esetekben a személyzetis munkatárs durvább módszerekhez folyamodik, elbátortalanítja, megfélemlíti, kritizálja a jelentkezőt.
A nagyfőnök telefonja
Ezen kívül vannak egészen összetett, megrendezett helyzetek is. Tóth Éva Mária egy olyan módszert említett, amelyet egy nagy cég magyarországi leányvállalatának vezetője alkalmazott többször is. Egy álláspályázaton az utolsó három-négy bennmaradt jelöltet a nagyfőnök is látni akarta. Egyenként meghívta őket beszélgetni az irodájába. Beinvitálta a jelentkezőt, és szólt a titkárnőjének, ne zavarják őket, ne is telefonáljanak, szeretnének nyugodtan csevegni. Csak egyetlen kivétel lehetséges, hogyha az anyacég vezérigazgatójának régen várt hívása érkezik. Odabent az irodában kedélyes beszélgetést kezdeményezett a főnök, majd negyed óra elteltével megjelent a titkárnő, és egy jól kigondolt indokkal kihívta a vezetőt. A pályázó így egyedül maradt leendő vezére irodájában. Majd egy-két perc után megszólalt odabenn a telefon. A csőbe húzott illető előtt nyilvánvaló volt, hogy csak a nagyfőnök telefonálhat, élet-halál kérdésben, külföldről. A készülék többször is csöngött, a titkárnő szobájában, és a folyósón senki. Aztán csakhamar visszatért az igazgató, és folytatta a beszélgetést, persze nem kérdezett a telefonról. Abban a helyzetben pedig akármit cselekedett a pályázó, szidni is lehet érte, és dicsérni is.
Vegyük föl a kesztyűt?
Létezik olyan módszer, amivel elhárítható az interjúztató cukkolása? Milyen a helyes viselkedés? Egyszóval hogyan ne izzadjunk le, legyünk rákvörösek, és menjünk neki leendő kollegánknak? A vélemények megoszlanak.
Egyesek azt javasolják, hogy a jelölt bátran vegye föl a kesztyűt. Vagyis kérdezzen vissza, ha kell, legyen agresszívebb a szokottnál. Ne hagyja kizökkenteni magát a gondolatmenetből. Határozza el, és vigye is véghez, hogy mindent elmond, ami fontos lehet. Még az se zavarja, hogyha nem kap visszajelzést, megerősítést. Egészséges önbizalommal kell kezelni a helyzetet, és hinni abban, hogy jó válaszokat, és érveket mond. Érdemes előre elhatározni néhány kulcspontot, amelyet mindenképp érinteni kell a mondanivalók során.
Egyszóval úgy lehet a legjobban helytállni, hogyha a pályázó rendelkezik egy előre kidolgozott stratégiával, és aszerint viselkedik. Lényeg, ne hagyja, hogy egy pillanatra is elveszettnek érezze a helyzetet. Vagyis igyekezzen minden kérdésre válaszolni, még akkor is, hogyha lassabban megy, mint ahogyan azt a kérdező elvárná. A pályázó is fölveheti a pókerarcot, válaszolhat hidegvérrel, és vissza is kérdezhet. Vagy lefordíthatja a rosszindulatú kérdéseket a saját nyelvére. Vagyis az aspiráns próbáljon mindent pozitívan fölfogni. Az egy működő taktika lehet.
Más kérdés, hogy egy stresszhelyzetben mennyire működnek az előre kitalált viselkedési sablonok. Hibátlan alakításhoz óriási hidegvérre vagy remek színészi képességre van szükség. És a színjátszói tehetségnek nem csupán a verbális területre kell kiterjednie. Ugyanis hogyha a szervezetet bármilyen sokk éri, bizony az megmutatkozik a testbeszédben is. A nonverbális kommunikáció pedig olykor még többet elárul, mint a szóbeli. Ráadásul egy jó toborzási munkatárs éles szemét nem kerüli el egy apró jel sem. Vagyis figyeli a testtartást, a szem mozgását, a tekintetet és a kéztartást is. Nem ajánlott tehát a fészkelődés, a vakarózás, a gyakori testhelyzet változtatás és a sóhajtozás sem.
Tehát figyeljen oda a pályázó, hogyan viselkedik, és mikor mit mond. Nem szégyen gyakorolni, és kínosan ügyelni, hogy mindenre a helyes választ adja. Ez is egy lehetséges módszer.
Fölfogás kérdése?
Azonban Tóth Éva Mária, a Humán Erőforrás Alapítvány Kuratóriumának társelnöke más véleményen van. Szerinte a legfontosabb, hogy jó attitűddel közelítsen a pályázó a megpróbáltatáshoz. És a megfelelő magatartás szerinte nem föltétlenül azt jelenti, hogy begyakorolja a szituációt. Szerinte ha az alany arra utaló jeleket vél fölfedezni, hogy pillanatokon belül elkezdődik a rémálom, próbálja másképp fölfogni. Hogyan? Hát kísérletként. Csakúgy, mint egy riadó gyakorlatot a hadseregben. Tóth Éva Mária azt mondta, megfelelő hozzáállással el lehet fogadni, hogy a stresszinterjú egy próba, melyben a való életet akarják szimulálni. Tehát tudatában kell lenni, hogy a megmérettetésen fölkészítik az aspiránst arra, amit leendő munkájában bármelyik pillanatban megtapasztalhat.
Épp ezért, hogyha az alany úgy reagál, mint a valóságban szokott, bátran tegye. Vagyis adja önmagát, ne ijedjen meg. Gondoljon arra: a helyzet nem élesben megy, és nem tart örökké. És semmi esetre se vegyen személyes sértésnek minden csipkelődő megjegyzést. Hiszen azzal azt sugallja, hogy valószínűleg a munkában sem állja majd meg a helyét.
Ráadásul legtöbbször csak olyan esetben alkalmazzák ezt a módszert, amikor előzőleg megbizonyosodtak arról, hogy a jelentkező megfelel minden követelménynek, és csak ez az egy próba van hátra. Egyszóval hogyha egy beszélgetésen traumát próbálnak előidézni, még önbizalmat is adhat, hiszen az azt jelentheti, hogy a jelölt átesett az első rostán.
Az adottságok számítanak
A Humán Erőforrás Alapítvány Kuratóriumának társelnöke kiemelte, hogy egy állásinterjún manapság a kompetenciákra kíváncsiak. Vagyis arra, az illető kvalitásai mennyire alkalmasak rá, hogy az adott munkaterületen dolgozzon. Mostanság mindenki beleírja az önéletrajzába, hogy jól kommunikál, remek munkát végez, és - kódolva - hogy ő a tökéletes választás. Csakhogy a hr-esek tudják, tökéletes munkatárs nincs. Csak rosszabbak és jobbak. Tehát nem a tökéletességet fogják keresni egy stresszinterjún sem. Inkább arra lesznek kíváncsiak, hogy a leendő munkatárs mennyire illeszkedik majd a csapatba, és hogyan reagál majd azokra a helyzetekre, amelyekre munkába állása után számíthat.
Emiatt nem szégyen hibázni a stresszinterjún sem. A felvételiztető is tisztában van azzal, hogy ő sem tökéletes, sőt, lehet, hogy ő rosszabbul bírta a sokkbeszélgetést, ha volt neki, mint az, akit épp kegyetlenül faggat.
Tóth Mária Éva szerint az adottságok számítanak, nem az, hogy mennyire készült föl a jelentkező. Ő úgy vélte, épp ezek miatt nincsen értelme a szerepjátéknak, mert nem vezet sehová. Hogyha a hr-es nem is jön rá arra, hogy a jelölt átrázta, később, amennyiben tényleg indokolt volt a stresszinterjú, akkor könnyen lehet, állandó idegeskedés kíséri majd a munkát. Az esetben pedig egy idő után kibújik a szög a zsákból, és kiderül minden. A Humán Erőforrás Alapítvány Kuratóriumának társelnöke emiatt úgy véli, hogy a betanult válaszoknál és a szituáció gyakorlásánál sokkal fontosabb a bátorság, az önismeret, az önbizalom. Tájékozódni kell a cégről, a szakmáról, és mindenek előtt arról, illik-e hozzá a munka. Hogyha pedig úgy tűnik, menni fog, nem lesz gond a stresszinterjún sem.
Knap Gábor