II. rész
Nyerő lapokkal
A bányamérnöknő két álláskeresése között eltelt hét év. Teljesen más szempontjai voltak kezdőként az első álláskeresésének, mint hét év elteltével gyakorlott szakemberként, pozícióból, munkából munkába a másodiknak.
Konfliktus adódott munkáltatójával, ami egy idő után kenyértörésre vitte volna a dolgot, de ezt már nem várta meg Piroska, mert úgy gondolta, mindenképpen előnyösebb, ha még az előtt elkezd állást keresni, mielőtt muszáj lenne.
Munka mellett elvégezte a közgazdasági egyetemet is, harminckét évesen már a túlképzettek kategóriájába tartozott, mert túl sok papírt gyűjtött.
Diszkrét jeladások
Ez egy kicsi szakma. Már menet közben kapott egy-két ajánlatot, amikor még nem akart váltani. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, mondja, de mire odáig jutottam, hogy még ugyan félig-meddig titokban, de már állást kerestem, válogathattam az ajánlatok között. Mondhattam azt, hogy köszönöm, ezt nem kérem. A keresésem okai pedig szakmán belül mindenki számára ismertek voltak.
Pályakezdőként a legelső ajánlatnak is nagyon örültem, és rögtön elvállaltam a munkát. Most viszont nem az volt a fő szempont, hogy legyen egy másik állásom, hanem az, hogy milyen legyen az az állás, amiért megérje nekem otthagyni a mostanit. Mi lenne az, amit szívesen vállalnék. Nem az anyagiak álltak a legelső helyen, hanem az, hogy mit kell majd csinálnom, és kikkel kell majd együtt dolgoznom. Fordított volt a helyzet, mint először: nem a munkavállalók rostáltak engem, hanem én őket.
Majdnem lecsúszott
Cégcsoporton belül szeretett volna egy másik munkahelyre kerülni, ami a szakmai ranglétrán is emelkedést jelentett volna – két évig próbálkozott átkerülni, de nem sikerült. Letett róla. Persze közben nézelődött másfelé is, kereste a lehetőségeket. Egy másik cégnél már odáig jutottak a tárgyalásokkal, hogy éppen aláírhatta volna a munkaszerződést, amikor telefonált a nagyon vágyott helyről a jelenlegi főnöke, hogy egy meghallgatás erejéig sürgősen menjen fel Budapestre? Mit lehet erre mondani? Gondolkodás nélkül azt, hogy persze, rohanok, máris! – emlékszik.
Feljött az első megbeszélésre, amit aztán másik három követett, volt köztük angol nyelvű is. Leginkább arra voltak kíváncsiak, milyenek a stratégiai elképzelései, hogyan áll hozzá dolgokhoz, milyen vezetői rutinja van. Persze már egy kicsit ismerték is, de azért alaposan letesztelték. Teljesen más volt minden, mint az első állásinterjún, kezdőként.
Pont az a pont
Mikor volt az a pont, amikor úgy érezte a mostani álláskeresésénél, hogy na ez most már biztosan megvan? Az első megbeszélés szigorúan magázódós volt. Nagyon profi munkaügyes csinálta a meghallgatást, rutin kérdéseket tett fel, szituációs gyakorlatokkal vizsgáztatta (mit tenne ha, meséljen az előző munkahelyéről, mit miért, csinált, milyen konfliktusa volt, hogyan kezelte, stb.). Ezekre már be volt járatva, hiszen mint cégvezető elég sokat interjúztatott; ő is hasonló dolgokat kérdezett azoktól, akiket behívott beszélgetésre. Tehát ez annyira nem volt nehéz neki? Az első megbeszélésre összességében az volt a jellemző, hogy kerülgették kóstolgatták egymást.
A második meghallgatás már egy kicsit kötetlenebb volt, körvonalazódtak a jövőbeni feladatok is, olyan szinten, hogy mit tudna elképzelni, mit érezne közel magamhoz, mivel foglalkozna szívesen.. Aztán elhangzott az a kérdés, hogy milyen típusú cégautót tudna elképzelni magának. Erre azt válaszolta, hogy mivel cégautóról van szó, olyat tudna elképzelni, amiről a cég úgy gondolja, hogy megfelelően képviselném őket és a pozícióját. Nevettek, és azt mondták, igen, ez egy vérprofi válasz. Ez volt az a pont, amikor azt kezdeményezték, beszéljenek részletesebben mindenről. Ekkor kezdte Piroska nyeregben érezni magát. Már a juttatások is szóba kerültek–, közelítőlegesen a bérekről is beszéltek. Kérdezték mennyi, visszakérdezett, mennyit ajánlanak? Aztán a harmadikon már ez is konkrétabb lett.
Mennyit merjünk kérni?
Végül mondott egy összeget. Nem csak úgy hasra ütéssel, hanem sokszori átgondolás után, felkészülten. És még mielőtt kimondta volna, mennyi, részletesen meg is indokolta, hogy mért annyira gondolt.
Szóval felkészült. Elolvasta azokat a tanulmányokat, amik újságokban, ill. a neten megjelennek időnként arról, hogy különböző végzettséggel, és x éves gyakorlattal valaki milyen átlagfizetéssel számolhat. Ehhez még hozzávette szintén különböző dolgozatok eredményeit alapul véve, hogy hol tartanak ma a középvezetői fizetések. Aztán arról is tájékozódott, hogy szakmán belül milyenek a tendenciák. És voltak olyan jó ismerősei is, akik hasonló szinten dolgoznak, és akiknél rá tudott kérdezni arra, hogy mennyit keresnek. (Mert ma már ahhoz hogy ezt valaki megmondja a másiknak, valóban nagyon jó ismerősnek kell lenni?) A kikerekedő összegre még rárakott egy húsz százalékos szorzót, mivel budapesti az állás. Rá is tért nagy bátran, hogy meg kell fizetniük, hogy az ország másik feléből ideköltözzön és egy számára élhetetlen városban éljen! Közölte, ezt a tortúrát mind pénzre kell váltaniuk.
Mint minden jó munkáltató persze elszörnyülködtek az összegen – Borzasztó! Hát hol élünk? – Nem Brüsszelben vagyunk!, stb. Nevettem magamban– Én is így csináltam amikor felvételiztettem. Nem ért váratlanul a reakciójuk.
Finisben
Aztán ők is gondolkodtak, meg én is, és megtaláltuk a közös nevezőt. A húsz százalék is megmaradt, meg az alap is, amiben gondolkodtam. Hogy miért? Mert generációváltás van sok szakmában. Igenis keresnek értelmes, gondolkodó, becsületes alkalmazottakat, fiatalokat. Mert van az ötvenes korosztály, jó szakmai alappal, vezetői gyakorlattal, aki lassan nyugdíjba fog menni. Az ő pótlásukról már most el kell kezdeni gondoskodni, hogy megfelelő utódokat tudjanak kinevelni a cégek. Olyanokból, akik nem gyorstalpalón tanultak, vagy nem más szakmákból nyergeltek át hirtelen, vagy nem ismerős útján kerültek be a cégekhez, hanem szívósan végigcsinálták a szakmai ranglétra minden fokát alulról kezdve, vagy most hajlandóak rá, vagyis akiknek valós szakmai tapasztalatuk van, vagy szánnak rá időt hogy azt megszerezzék, azokból hiány van. Az évfolyamukon végzettek közül jópáran külföldön próbáltak szerencsét, voltak pályaelhagyók, egy részük a szülők vállalkozást vette át. Kevesen maradtak mobilizálhatóak. És ő ezt pontosan tudta.
Lejegyezte: Tamásné Szabó Zsuzsanna